Hangtálak "Utazás a hangok csodálatos világába"

Mondom Anikónak, mennyire más karakterek. S milyen szabadok. Öt gyerekkel ez művészet.
„Erre már törekszünk, de nem így kezdtük – avat be Anikó. – Mind a ketten eléggé színes egyéniségek vagyunk, és két dudás egy csárdában nehezen fér. Árpi jelmondata: élni és élni hagyni, de azért a gyakorlatban ez nem volt egyszerű. Ő szeretett volna egy konvencionálisabb családot. Én nagyon alázatos vagyok, segítőkész, jólesik szolgálni, akkor, ha nem köteleznek rá. És bár jobban érzem magam a háttérben, szeretem, ha érvényesül az is, amit én értéknek gondolok.”
Például mi ez? – kérdezem.
„Hát például az idő. Hogy időt kell adni azoknak, akiket szeretünk… hogy nem lehet rohanva élni. Annyi sok teendőnk van az életben, ha csak a papi hivatást nézzük, és akkor ott vannak a gyerekek, a pénzkeresés, mi minden. Az időt odaadni, és olyan időt, ami hasznos, amikor csinálhatnál a világ szemében sokkal értékesebb dolgot is, de most nem csinálod, hanem odaadod, meghallgatod a másikat… Leülsz vele akkor is beszélgetni, amikor ezer dolgod lenne… én ezt nagy értéknek tartom. Ha valaki az idejét oda tudja ajándékozni. Meg persze az odafigyelését is.”
Miért kellett ezért harcolni? – vetem közbe. „Mert fiatalon kötöttünk házasságot, jöttek a gyerekek, és egyre jobban elaprózódtunk. És általában ki adja oda az idejét, ki éjszakázik a gyerekkel, ki ápolja, ki viszi el sétálni, ki kulcsolja imára a kezét, ki tanítja, hogy kell a porszívót fogni, elmosni a poharat – ez mind idő. Ki csinálja általában ezt a láthatatlan munkát… Az olyan szép dolog, amikor van egy család és a gyerek beágyaz maga után és elmosogat – de ezt nem magától csinálja, hanem valaki megtanította rá. Az, hogy valaki felépít egy templomot, hogy misét mond, hogy prédikál, hogy temet, hogy nótázik és hangulatot csinál egy lagziban – az nagyon látványos. Vannak dolgok, amit csak egy nő tud megtanítani, de focizni például a gyereket ki tanítja meg. Vagy biciklit szerelni… ez is hasznos idő, ezt is oda kell adni… És amellett, hogy valaki anya, még lehet egy titkos, megvalósítatlan lénye, amit az ember legbelül hordoz és szeretné kitenni a nagy közös asztalra. Hogy az ő gyertyája is világítson… Bár azt is érzem, egyre biztosabban, hogy ha valaki jól végigcsinál, megépít egy párkapcsolatot, vagy ha teljes gyerekeket nevel – annál több nem kell…”
Szerinted hol bicsaklanak meg a párok? – kérdem. „Mindenki szeretetre vágyik, mindenki azt akarja, hogy őt szeressék. Azért választunk társat, mert valami hiányzik az életünkből. Azt látjuk, itt van egy ember, akinek fontos vagyok. Neki az én hajam, az én beszédem tetszik. Azért mész hozzá, mert azt érzed, hogy szeretve vagy és kapsz valamit. És amikor ez a nagy hév elmúlik, és mindenki elkezd a saját dolgain rágódni, hogy ki vagyok én, mit akarok, mért jöttem a világra, hogy tudom magam megvalósítani… akkor úgy érzed, hogy már nem vagy szeretve.
Csak azért, mert a másik önmagával foglalkozik. De ha te önmagaddal rendben vagy, saját magadat szereted, elfogadod, és a szeretet-tartályod feltöltését nem mindig mástól várod… Szerintem nem is lehet ezt embertársaktól várni. Mert amit embertársaktól kapunk, az elmúlik. Ezen annyit gondolkodtam, hogy hogyan töltsük fel… mert az embernek elfárad az anyja, nem tud már annyira szeretni. A gyereked elmegy a maga útjára, a társad átélte veled az összes rigolyádat, együtt vagyunk, szeretjük egymást, de igazán abból már nem tudsz végtelenül meríteni. Azt érzem, hogy az igazi szeretet csak felülről jöhet. Az Istentől, vagy ki minek nevezi, a Tao-ból, a mennyországból…
Hogyha oda jó a kapcsolatod, és onnan töltekezel, akkor nem vagy rászorulva állandóan mások szeretetére. Nem vagy kiszolgáltatva annak, hogy megdicsérnek-e, hogy elismernek-e. Olyan boldogok tudnak lenni a magányos szerzetesek, pedig nekik senki nem veregeti meg a vállukat, hogy jaj, de ügyes vagy, hogy harminc napot végigböjtöltél! Az a gyémánt, ami minden emberben ott van legbelül – kinek fátyolba, kinek vastag betonba rejtve, ki előbb, ki később kezdi héjazni, lebontogatni, van aki csak a halál pillanatában – az nekik már le van pucolva…
Teli vannak szeretettel. Biztos te is találkoztál már ilyen bölcs emberrel. Aki mellett nem érzel szorongást, megfelelést, csak jó vele lenni és jó hallgatni. Mert sugározza, hogy ő már nem akar semmit a világból, rendben van önmagával, olyan, mint egy tűz, aminél lehet melegedni.”